Ludas Matyi egy nőhöz képest Kis Miska.
Éppen ezért ezerszer gondold meg, mit mondasz egy nőnek, mert Ludas Matyi csak háromszor adta vissza, de egy nőtől életed végéig visszakapod, ha egyszer olyat tettél vele, vagy olyat mondtál neki, amit bármikor az orrod alá dörgölhet... és még az is lehet, hogy a szavak idővel jobban fájnak, mint Ludas Matyi botütései. :-)
Arra már korábban rájöttem, hogy egy nőt úgy veszíthetsz el legkönnyebben, ha egyszer megmutatod neki azt, amit nem tudsz számára tartósan biztosítani, az viszont most tudatosult bennem igazán, hogy egyetlen mondattal, kifejezéssel olyan fegyvert adsz a nő kezébe, amivel bizonyos helyzetekben föléd kerekedik, és emlékeztet téged korábbi cselekedetedre, mondatodra... Még akkor is, ha az csupán egyszeri és megismételhetetlen volt, és ha éppen aktuális érzéseidet fejezte ki, ami lehet, hogy már a következő pillanatban megváltozott. Sőt, ha az adott mondat, adott pillanatban, adott helyzetre utalt, a nő akkor is képes általánosítani, és későbbi helyzetekben a szemed alá dörgölni. Ráadásul egy idő után rutinná válik, és a kapcsolatok többségében előforduló "játszmák" részévé. Kezdetben még "ártatlan játék", később már fájó tüske.
Ez nagyjából olyan, mint amikor a nő nem akar szexelni és fejfájásra panaszkodik. :-) Tudjuk, hogy valójában nem fejfájásról van szó, vagy ha mégis, az a helyzettől való "félelem" miatt jön elő, és soha sem tartós betegségként jelentkezik. Ez persze minél többet fordul elő, annál valószínűbb a kapcsolat halála. Egyre idegesítőbbé válik mindkét fél számára a helyzet: a férfi kérdez, a nő pedig a jól bevált mondattal reagál. Talán emlékeztek a Shrek 2-ből arra a jelenetre, mikor Shrek, Fiona és Szamár útra kelnek Fiona szüleihez, és Szamár út közben többször is felteszi ugyanazt a kérdést: - Ott vagyunk már? :-)
Egy időben lányom kedvenc játéka volt, hogy ő kérdezett, én pedig válaszoltam. Természetesen mindig ugyanazzal a hangsúllyal kellett válaszolni, és mikor elértünk ahhoz a részhez, hogy "Ott vagyunk már? - Igen! - Tényleg??? - Neeeem!"... nos akkor mindig nagyot nevetett. Igen ám, de nála is eljött a pillanat, amikor megunta, így más játék után néztünk...
De térjünk vissza eredeti témánkhoz. Történt egyszer, hogy azt találtam mondani egy nőnek ismerkedésünk legelején, hogy "kevéssel is beérem". Mindezt egy olyan helyzetben mondtam, amikor neki is meg volt a kialakult élete, nekem is, földrajzi távolság miatt ritkán tudtunk találkozni, és még csak a nyitottság volt meg mindkét fél részéről az ismerkedésre. Nem akartam semmit se siettetni, hiszen nemrégiben zártam le egy kilenc éves kapcsolatot, a hölgy pedig egyetemista lévén kijelentette, hogy nem zárja ki annak lehetőség, hogy párkapcsolat alakuljon ki közte és egy férfi között, de egyenlőre szeretné élni az egyetemisták életét, és nem vágyik semmilyen kötöttségre. Mivel én is emlékszem főiskolás éveimre, teljesen megértettem a hölgyet, és ennek megfelelően viszonyultam a helyzethez. Adott pillanatban teljesen természetesnek tűnt, hogy azt mondom, beérem kevéssel is, hiszen mindig is a fokozatosság elvét tartottam a legbiztonságosabb, legszilárdabb útnak. Az más kérdés, hogy egy kapcsolat fejlődése feltételezi, hogy a pillanatot megélve előre tekintsünk, és ne egy kezdetek kezdetén elhangzott mondatba kapaszkodva stagnáljunk, hanem akarjuk, szomjazzuk a fejlődést. Ha meg akarunk ragadni egy szinten, és minden pillanatban beérjük azzal a kevéssel, ami van, egysíkúvá válik életünk, kapcsolatunk, és fejlődés helyett idővel visszafejlődik, elhal a kapcsolat.
Persze van olyan, hogy az ember valamiért nehezen változtat addig megszokott életén, és adott pillanatban valamihez nincs kedve. De ha valamit nem akarok, azt mondom: "Nem, most nem szeretném." - és nem azt, hogy "Azt mondtad, kevéssel is beéred." :-) A másikra való hárítás ugyanis a másik olyan játszma elem, ami kiválóan alkalmas a kapcsolat apránkénti rombolására...
Az élet pillanatok összessége, és adott időben megélt pillanatok egy része teljes mértékben kihat a jövőre... Kérdés, hogy mit ragadsz ki a pillanatból... :-)
