Feltetted már magadnak a kérdést, hogy akit szeretsz, vajon miért szereted? Legyen szó párodról, szüleidről, testvéredről, barátodról, gyermekedről... őket mind szereted, de vajon miért?
Azért, mert olyan, mint Te? Mert szereted a kedvességét, figyelmességét? Mert meg tud nevettetni? Mert szófogadó? Mert jól érzed magad a társaságában?...
A fentiek közül találsz olyat, ami választ ad az első kérdésre? ... Igen? Akkor nem biztos, hogy önzetlenül, "Isten igazából" szereted...
Észrevetted, hogy a fenti válaszlehetőségek mindegyike RÓLAD szól, és nem RÓLA, akit szeretsz? :-)
Hmm. Vannak, akik alapvetően azért "szeretik" a másikat, mert számukra kedvesek, aranyosak, barátságosak, ... ők valójában nem is szeretnek igazán. Elsősorban magukat szeretik, és a másikat is csak addig, amíg számukra előnyt jelent a velük való kapcsolat.
Ha valakit igazán szeretsz, akkor azért szereted, mert olyan, amilyen, mert elfogadod az ő személyiségét, vele tudsz örülni, akkor és annak, amikor és aminek ő örül.
Akivel eddig megosztottam a szeretetről alkotott véleményem, azok közül nem mindenki értette, vagy hitte el, hogy így (is) lehet szeretni... pedig szerintem (csak) így lehet IGAZÁN szeretni. :-)
Ha valakit szeretsz, fontos számodra, hogy jól érezze magát, boldog legyen, éppen ezért vele együtt örülsz annak, aminek ő örül... még akkor is, ha ez számodra nem jelent "közvetlen" örömforrást, mert nem neked, vagy miattad örül. Persze annál nagyobb ajándék nincs az életben, mint mikor az, akit szeretsz, viszont szeret... Veled (is) jól érzi magát; meg tudod nevettetni; kedvességedre, figyelmességedre vevő és a boldog pillanatokat a te társaságodnak (is) köszönhetően éli meg... ez akkor jön létre, mikor a szeretet kölcsönös. :-)
"Szeretni nem azt jelenti, hogy a másikat szófogadóvá, hozzánk hasonlóvá, számunkra kényelmessé tesszük, szeretni azt jelenti, hogy a másikat szabadnak hagyjuk, ha kell elengedjük, és hagyjuk önmagává válni."
"Alig van ember, aki ne érezte volna, amikor gyermeke vagy kedvese bajba került, a szívébe valami tényleg belenyilallt. Lehet, hogy az a nyíllal átszúrt piros szív, amit gyermekkorunkban a falra mázoltunk, ezt az élményt ábrázolta. Ez a "Jaj!", ez a mellkasunk mögötti szúrás jelzi a szívek titkos összekötöttségét. Ilyenkor döbbenünk rá, hogy a szívünk nem csak nekünk ver." - Müller Péter -
Szeretni valakit, valamiért akkor lehet igazán, amikor a szíved nem csak neked ver...
